Oszd meg és uralkodj!

Quinta do Brejo: A klasszikus lókiképzés “temploma” Portugália szívében

(Az első nap tanulságai ITT olvashatók.)

Kalandos érkezés Brejohoz

Reggel korán elindultunk Antal László fotós barátommal a szállodából, mert tereplovaglás volt az első program aznapra. Gondoltuk, hogy zökkenőmentesen visszatalálunk Brejohoz,  de amikor  elhagytuk az ismerős autópályákat a kicsi falukba érve, egy ponton túl kezdtem elbizonytalanodni.

Már vagy fél órája bolyongtunk a települések között, amit Laci fotós szemmel tekintve nagyon élvezett, hiszen gyönyörű időnk volt és regénybe illő vidékeket láthattunk, de engem kezdett nyugtalanítani a gondolat, hogy elkésünk a mestertől. Laci kedélyesen csitítgatott, hogy biztosan jó helyre visz a GPS, de többedjére is csak elkavart minket. Mondtam, hogy na jó, álljunk meg, megkérdezek valakit.

Kávét és útmutatást kérni spanyolul Portugáliában? Lehetséges!

Egy kis kávézóba szaladtam be, ahol egy idős néni köszöntött minket. Spanyolul felvázoltam, hogy hova tartunk, és hogy a Brejohoz legközelebbi falut nem találjuk, még annak ellenére sem, hogy egy napja jártunk ott.

Szerencsére a portugálok sokat megértenek a spanyolból, ami visszafele nem mondható el, de a legnagyobb megdöbbenésemre valahogy hirtelen a portugál nyelvet is érteni kezdtem. Még lerajzolni sem lett volna egyszerű azt az útvonalat, amit a néni körülírt nekünk szóban, de nagyon oda akartam találni. Megittunk gyorsan egy kávét, elköszöntünk és már indultunk is tovább.

A navigáció fáradhatatlanul szabotálni akart a cél megtalálásában, és már közel jártam ahhoz, hogy egy elegáns mozdulattal kihajítsam az ablakon, mert az már világossá vált, hogy egy iránytűnek több hasznát vehettük volna. Kis idő elteltével viszont végre ismerős utcákhoz értünk, és a házak mögött már ott várt minket a hegyoldal takarásában Quinta do Brejo.

A viszontlátás örömei Quinta do Brejo-ban

Amint áthajtottunk a kapun, már szinte fél lábbal kint voltam a kocsiból. A mamlasz kutya megismert, ezért nagy bátran megiramodtam az istálló felé. Ahogy felértem, a nyergesben találtam Tomaz mestert, elnézést kértem a késésért, amire ő csak kedvesen azt válaszolta, hogy gyakorta eltévednek mások is, ne csináljak ebből nagy ügyet magamnak, majd leakasztott egyet a kantárok közül nekem, egyet magának.

A lovászok már pucolták a lovakat. Én is beálltam segíteni nekik, annak ellenére is, hogy kissé óckodva engedték át a szőrkefét vendégnek, viszont így hamar elkészültünk a nyergeléssel.

Az aznapi első lovaglás

Felültünk a lovakra és a macskaköves úton elindultunk a birtok hátsó kapuja felé. A fenyőerdőből kiérve, a szántóföldek mentén Dom Tomaz az iskolalépés, spanyol lépés, piaffe, feladatokat gyakorolta miközben beszélgettünk, majd arra bíztatott, hogy gyakoroljam én is ezeket mellette. A két táncoló lóval lassan visszaértünk a Brejo felső végéhez.

A szűk ösvényen haladva gyönyörűséges panorámát nyújtott a szemközti hegy képe és már egészen közelről látni lehetett a külső lovardát, és a fedeles tetejét is.  A birtokra érve a mester megkért, hogy maradjak a fenti pályán és amig visszajön az istállóból, és  addig is nyugodtan lovagoljak belátásom szerint.  Valami egészen csodálatos könnyedséggel mozgott alattam a ló, én meg olyan magasnak és hosszú lábúnak éreztem magam a nyergében, mintha nem 163cm alacsony lennék.

Piaffe, passage, gyakorlás

Ezt a kis időt kihasználva átismételtem az első napon tanultakat, és a segítségek finomításán és a tartásom javításán dolgoztam. Az órát piaffe-passage átmenetek lovaglásával folytattuk. A szárakat szinte csak  azért tartottam az ujjaim között, hogy ne csípőre tett kézzel lovagoljak, annyira könnyed volt a kapcsolat a lóval. A leghalványabb segítségre  volt finoman hajlítható, igazítható, a legkisebb felvételére az ülésemnek vált ültetettebbé a ló teste, és a legérzékenyebb csizma érintésére rugalmas és lendületes lépésekkel reagált a remek lustiano.

A vágtamunka során az ugrásváltások, oldaljárások annyira kiegyensúlyozott ritmusban folytak, hogy akár a lovon ülve meg is teázhattam volna. Talán ekkor mondhatjuk el azt, hogy igen, a lovaglás úri sport.  A munka végeztével lesétáltunk az istállóba. Megkérdeztem, hogy miután leszereltem a lovat miben tudnék segíteni.

Fekete mén a futószár végén

Egy igen jóképű fekete lusitano mént hozhattam ki lefutószárazni. A fedelesbe menet a birtok másik házőrzője is velünk tartott. Természetesen a játékos kutya úgy gondolta, hogy elengedhetetlen a segédhajtói tehetsége a ló mozgatásában, ezért jókedvűen kergette nekem a lovat fél órán keresztül, aki szemlátomást hozzá volt már ehhez szokva.

Közben a mester egy 3 éves mén csikót vezetett be a lovardába, és mondta, hogy ha boxába vittem a feketét, akkor menjek vissza segíteni neki. Amint felértem a fedelesbe, a sarokból lestem a lovat.  A csikó csak úgy szállt-repült a futószár végén, lábai alig értintettek talajt, de én bizakodóan megjegyeztem magamban, hogy “na ez  lesz ám a szép feladat ”, és már biccentet is a mester, hogy finoman helyezzem magam nyeregbe.

A csikóbelovaglás kint sem unalmas feladat

Az ilyen csikók hátán  szinte felcsendül  az a bizonyos “tikk-takk” hang vészjóslóan a lovas fejében, amivel jobb nem foglalkozni, így én sem tettem. A csikó, mint egy tulok megindult előre, és miközben mondhatni “föld körüli pályára álltunk”, én fegyelmezetten követtem a mester utasításait.

Hát igen, a csikóbelovaglás kezdeti szakasza nem éppen a legkényelmesebb része a munkának, hiszen a legváratlanabb dolgokkal képesek előrukkolni a kreativitásukat nem szégyenlő fiatal lovak.

Ilyenkor kell aztán igazán észnél lenni, hogy mit és hogyan reagál le a lovas. Miután ügetésben és vágtában végeztünk a futószárazással, a mester szabadon engedett minket, és máris átlók, körök, vállat be és oldaljárások finom lovaglásával folytattuk az órát.

A kis ló döbbenetesen határozottan dolgozott, néha azért persze egy kis incselkedést még belecsmepészett a vágtamunkába, de nagyon jó érzést adott összeségében.

Nuno Oliveira dolgozószobájában

Miután a csikót szépen elrendeztem az istállóban, kietettük a lovakat majd felsétáltunk a fedeles mögötti kis házikóhoz.  Dom Tomaz kinyitotta az öreg fa ajtót és ahogy beléptünk rajta alig hittem a szememnek.

A Nagymester, Nuno Oliveira dolgozószobájában álltunk, ahol szinte minden teljesen úgy volt megőrizve, mint annak idején. A bejárattól jobbra a fa írósztala, a könyvespolcok megannyi kincset érő írással, a szemközti falon régi képek lógtak a Nagymester lovairól, balra a kandalló közelében pedig egy bakon pihent a nyereg, amiben lovagolt és mellette szépen összehajtogatva álltak a ruhatartón a lovaglónadrágjai, sarkantyúi és pálcái.

Miután körbejártam a szobát visszazártuk a házikó ajtaját és leballagtunk a családi házba beszélgetni.  A Dom Tomaz abban az óriási megtiszteltetésben részesített, hogy felajánlotta, hogy Brejo kapui nyitva állnak előttem, ha hosszabb távra ki szeretnék költözni a lovammal, és nevetve hozzátette, hogy akár holnaptól  jöhetek is.

Kinevezésem Quinta do Brejo magyarországi koordinátorának

A fellegekben járó hangulatomat még azzal emelte igazán magasra a mester, kinevezett Quinta do Brejo magyarországi koordinátorának, hogy több magyar lovas számára nyílhasson lehetőség a segítségemmel Nuno Oliveira felbecsülhetetlen örökségébe betekintést nyerni. Azt gondolom, hogy minden lovas, aki a lókiképzés hagyományait tiszteli, és elhivatottsággal  kutatja ennek hiteles forrásait, ha mást nem is, de legalább egyszer mindenképpen érdemes lenne meglátogatnia Brejot.

Ha érdekel a valódi lovas magasiskola és szeretnék portugál mesterektől tanulni, akkor vedd fel velem a kapcsolatot és segítek megszervezni a tanulmányutad!

A világ minden tájáról érkeznek lovasok, hogy ebben a felejhetetlen és páratlan élményben részük lehessen. Eljött az ideje, hogy mi magyarok is osztozhassunk mindebben, ezért egyéni és csoportos tanulmányutak megszervezésén dolgozom, hogy mindez könnyebben valóra válhasson. Miután későre járt már az idő, jobbnak láttuk, ha elindulunk.

Hosszas búcsúzkodás után beültünk a kocsiba majd  kihajtottunk a hófehér kapu alatt, az aranyszínben fénylő Oliveira birtokot magunk mögött hagyva. Mélységes hálával tartozom Dom Tomaznak, az  Alarcão családnak.

Minden bizonnyal hamarosan visszatérek a kis lovammal, hogy tovább írhassam ezt a történetet, mert ilyen lehetőség csak ritkán adatik meg az életben.

Mester – Tanítvány

Véleményem szerint a legmeghatározóbb részei egy lovas életének a tanár megválasztása és az , hogy milyen színvonalon képzett lovon van lehetősége tanulni.

A magas szinten iskolázott ló segítségével sajátítható el  igazán a lovas érzés. Ezeknek a helyesen képzett lovaknak nemcsak azt köszönhetjük, hogy  megtanulhatunk hatékonyan lovagolni, hanem azt is, hogy  képessé válhatunk objektíven mérlegelni mindazt, amit más lovasoktól látunk illetve, amikor más lovaival dolgozunk. Nem véletlenül mondták mindig is azt a nagy öregek, hogy képzett lovon kell lovagolni tanulni.

Jó lóhoz jó lovas kell

Természetesen nem ajánlott abba a tévhitbe sem esni, hogy ha veszünk egy ilyen lovat, akkor onnantól kezdve már egyenes és sima úton járunk. Véget nem érő a listája azoknak a szerencsétlenül járt lovaknak, akik kivételes mozgásadottságuk és képzettségük miatt estek áldozatául gyenge képességű lovasoknak.

Természetesen ennek okozója a tudás, önkritika, és a megfelelő tanár hiánya. A lovasok nagy többsége nem is érzi ezen döntéseinek  súlyát. Amikorra már  egy úgymond elsajátított ismerettel rendelkeznek, az általuk  vélt “helyes” normákat hangoztatják teljes meggyőződéssel, összehasonlítanak lovasokat, módszereket bármiféle személyes tapasztalat nélkül.

Az önhittség egyenes út a bukás felé

Megszavazzák maguknak azt a bizalmat, hogy nincs szükségük tanárra, sőt már a lókiképzés gondolatával is barátkoznak. Azt teljes mellszélességgel felvállalva ki merem jelenteni, hogy az tudás, ami általánosságban tapasztalható a lovas körökben még ahhoz is kevés gyakran, hogy a ló testfelépítéséhez igazodó keretet képes legyen megkülönböztetni egy hamisan támaszkodó lóétól.

Az a szűkebb réteg, aki ezt már belátta, sokkal szerényebben nyilatkozik bármiről is.  Azt nagyon valószínűnek tartom, hogy azok, akik olvassák az írásaimat ezt a szűkebb réteget “képviselik”. Én mindannyiukat arra bátorítanám, hogy ha tehetik keressenek fel olyan lovasokat, akiknek a kezei közül kiváló lovak kerültek ki.

Az ideális lovas tanár

Az ilyen tanár képes csak  jó lovas kitanítására, hiszen ő már tudja azt, hogy milyen utat kell bejárni ahhoz, hogy ezt mi magunk is elérhessük. Hogy ebben igazolásra találjunk, a ló lesz az egyetlen, igaz mércéje a lovasnak, hiszen ahogy Nuno Oliveira már ezt megfogalmazta, ” a lovasnak a ló lehet csak a hiteles megítélője és nem a néző. Ha a ló kiemelkedőnek tartja a lovasát, akkor engedi magát vezetni általa, ha nem, akkor ellenáll.”

A lovakkal való munka akkor alkothat igazi értéket, ha erőfeszítést teszünk azért, hogy művelt lovasokká váljunk, máskülönben csak időtöltésről vagy lótartásról beszélhetünk.

Vilcsek Alexandra

Facebook Comments

Oszd meg és uralkodj!